Az e heti Füvészkerti séták témája ezúttal a 8. kerület szívében található japánkert lesz. Érdemes kicsit közelebbről körbejárni a távol-keleti kultúra ezen részét, már csak azért is, mert hazánkban még mindig zajlik a hanami, szabad fordításban a “cseresznyefa-virágzás nézése”. Mi is ez pontosan, miért fontos a japánoknak, és egyáltalán, mitől japánkert egy japánkert?!

A japánkertek eredetéről számos feljegyzés van, de pontosan nem lehet megmondani, ki és mikor építette az elsőt. Kezdetben a császárok építettek ilyen kerteket, melyek számos ponton különböztek a maiaktól. Úgy nevezetett paradicsomi kertek voltak; tehát nem nélkülözték a pompát, hatalmas méretűek voltak, rengeteg pénzbe kerültek, és alapvetően különböztek az európai kertektől. Itt el is érkeztünk a japán kertészetre is nagy hatást gyakorló egyik legfontosabb dologhoz, a sintóhoz. A sintoizmusról dióhéjban annyit kell tudni, hogy egy többistenhit, ahol minden természeti jelenségnek van egy-egy istensége, egy kamija. Minden kami lakik valahol, egy fában, kőben, Napban; ezek a sintó szentélyek. Emellett a sintó vallás szerint a legszentebb, legtökéletesebb kategória a természet, ami a kertről alkotott képüket alapvetően meghatározza. Ezért ha bármilyen, akár császári, akár egy kisebb kertre ránézünk, az a benyomásunk támad, mintha a természet egy kis része lenne előttünk, mintha egy nagyobb tájat “összenyomtak” volna.

Érdemes néhány szót szólni arról, milyen különbségek vannak a japán, a francia és az angol kertek között. A francia kertek szabályos geometriai formák szerint szerveződnek, a kitüntetett pontok mindig valamilyen középpontban vagy tengelyen helyezkednek el. A főtengelyre mindig merőlegesen álló főépületet a tengely középen metszi. Kerítés zárja le a területet, a virágágyásokat sövény választja el. A virágok általában nagyon sokféle színűek, harsányak, a növényzetnek nincs külön szimbolikája.

Ehhez képest az angol kertek már sokkal szabadabb szerkezetűek, megjelenik a természetközeli elrendezés, de szimbolika itt sem fedezhető fel. A japánkertek viszont tele vannak utalásokkal: a sziget a halhatatlanság jele, a kövek egy-egy istenség, vagy éppen buddha szimbólumai, az örökzöld fenyők a férfi méltóság jelképei stb. Másik fontos különbség, hogy a japánok a kerteket beletervezik a környezetükbe: ha például a kert hátterében van egy impozáns hegy, vagy templom, akkor úgy tervezik meg a kertet, hogy ezek az elemek ne csak az összképbe illőek, hanem szerves részei legyenek.

Általánosságban elmondható, hogy vannak bizonyos kötelező elemek egy japánkertben; ilyen például víz jelenléte. Ahol nem megoldható a természetes vizek bevezetése, homokkal, vagy murvával szórják fel a talajt egy részen, simára gereblyézik, majd rajzolnak bele hullámokat, a vizet imitálva. Ha van víz, akkor általában van sziget is, ahova mohával befedett kőhíd vezet.

Másik fontos eleme a kerteknek az út. Ennek szigorú szabályai vannak: 40%-ban esztétikai, 60%-ban gyakorlati szempontok alapján tervezik. Ügyelnek arra, hogy mikor valaki sétál a kertben, annak minden fontos elemét megcsodálja. Ezt úgy érik el, hogy bizonyos köveket direkt úgy alakítanak ki, hogy mielőtt rálép az ember, a lába elé kelljen néznie, majd mikor újra felnéz, rácsodálkozzon a kert egyik díszére.

Ha egy japán embert megkérdeznénk, talán a köveket mondaná a kert legfontosabb részének. Ezeket évekig válogatják, mire megtalálják a legtökéletesebbeket, és ha véletlenül akkora követ találnak, amelyet nem tudnak egyben elszállítani, képesek összetörni, és otthon újra összerakni. A kövek fontosságát jelzi, hogy a középkorban, ha egy csata után betörtek az ellenség palotájának kertjébe, egyik első dolguk ezek elrablása volt.

Eddig még nem volt szó a növényekről, pedig ezeknek is legalább ilyen nagy jelentőséget tulajdonítanak. A japánkertek jellegzetes fája az ujjas- vagy japán juhar (Acer palmatum), amely szép példája annak, hogyan kezelik a színeket ezekben a kertekben; Nem igazán ültetnek sokféle, különböző virágot, inkább minden évszaknak megfelelően egy színt részesítenek előnyben. A juhar levele ősszel vörösre változik, és beragyogja a kertet a tulajdonosok nagy örömére.

Ehhez kacsolódik a japánkerteket talán legjobban jellemző kis történet. Egyszer egy család vendégeket várt, és az apa megkérte fiát, tegye rendbe a kertet. A fiú így is tett, majd hívta apját, hogy elkészült, nézze meg, megfelel-e. Az apa visszaküldte, hogy még dolgozzon rajta. A fiú újra hívta apját, hogy most már tényleg nem tud többet tenni, a mohák tetején harmat van, minden száraz falevelet felszedett, minden kis gallyat összeszedett. Ekkor az apa csak ennyit mondott: “Te kis buta, nem tudsz többet tenni?”, majd megrázta a juhart, és annak vörös levelei beborították a talajt. Itt mutatkozik meg talán a leginkább a természethez való viszonyuk, annak tökéletessége iránti igényük.

A japánkertek másik legfontosabb jelképe a cseresznyefa, vagy sakura. Ennek több fajtája létezik, de közös jellemzőjük, hogy nagy, már-már gömbszerű, fodros szirmú virágokat bontanak, és általában nem hoznak gyümölcsöt.

A sakurához kapcsolódik a hanami, a “cseresznyefa-virágzás nézése”, amely április közepétől május közepéig tart, és Japánban az év kezdetét jelenti. Ilyenkor rengetegen mennek ki a kertekbe, parkokba, hogy a virágzó fák alatt ünnepeljenek. Hatalmas kék vásznakat terítenek le, ezen esznek, isznak, karaokéznak. Fesztivál, majális  jellegű az egész, ezért is terjedt el a mondás: “hana yori dango”, ami körülbelül azt jelenti, "inkább együnk mintsem a virágokat nézzük" (ennek a mondásnak egyébként létezik egy a saké-ra vonatkozó változata is). Éppen ezért az idősebbek inkább a nyugodtabb, meditatívabb szilvafavirágzást részesítik előnyben.

Reméljük, meghoztuk a kedvet egy kis sétára a Füvészkertbe, ahol még mindig nyílnak a cseresznyefák!

Szerző: Kiss Tamás - FitoFriday