Az aranyvirágot hozó magas növények felismerésével sokan vannak bajban. Az aranysárga virágú bokor az aranyfa. Tudományos nevén a Forsythia az olajfafélék családjába tartozó cserje, míg az aranyeső (Laburnum) pillangósvirágú növény. Egy harmadik társaságot alkotnak az aranyvesszők, a két méteresre is megnövő, magas (Solidago gigantea), a kanadai (S. canadensis), ezek fészkes virágzatú, erőteljes növekedésű, felálló szárú évelő növények.

Az utóbbiakat sok kertben megtűrik, ültetik, holott az Észak-Amerikából érkezett, gyérítendő özönnövények közé tartoznak. Trükkjük, hogy áttelelő szerveik száraz talajban rejtőznek, tarackjaik 10–20 cm mélyen helyezkednek el. De magról is képesek szaporodni. Ez utóbbi azonban nem túlságosan sikeres, mert a magot több rovar is szívesen fogyasztja. A kaszattal való ivaros szaporodás azonban az új élőhely meghódításakor fontos. Szerencsénk, hogy a kényes magok csak fényen hajtanak, ami annyit jelent, hogy csak kopasz folton sikeresek. Ezért lassabban hódítanak újabb területeket. A kaszatok ősszel egyébként nem kerülnek nyugalmi állapotba, ezért csírázásukat az alacsony hőmérséklet akadályozza meg. A magoncok tavasszal vad növekedésbe kezdenek, és viszonylag hamar két-három, 1–10 centis tarackot fejlesztenek.

Az észak-amerikai Solidago-fajok közül a Solidago canadensis a XVII. században, dísznövényként került az európai botanikus kertekbe, ahonnan a XIX. század közepén „lógott” meg. Ezt a botanikusok kivadulásnak mondják. A növénygyűjtők jegyzőkönyveiből kiderül, hogy a magas aranyvessző évente átlagosan 910 négyzetkilométerrel, a kanadai pedig 741-el terjed, méghozzá lineárisan. A terjedésben szerephez jutnak a természetes vízfolyások: a magas aranyvessző első magyarországi herbáriumi adata a Duna-kanyarból, 1848-ból származik. Tömeges előfordulásairól a Duna-mentéről számoltak be (1865 Csallóköz, 1873 Csepel-sziget).

Megjelenését az 1880-as években a Dunántúl több pontján is észlelték, a Dunától keletre első alkalommal csak 1902-ben, Szolnok közelében akadtak rá, és a későbbiekben is jóval ritkábbak a kelet-magyarországi előfordulások. Ennek oka nedvességigényével függ össze, ugyanis ott él vidámabban, ahol bőséges tavaszi és nyár eleji esők serkentik tarackjai fejlődését.

Az aranyvesszők igazi trükkje ugyanis a tarackolásban rejlik: ezek ugyanis két év alatt viszonylag nagy területen behálózzák a talajt, három-négy év alatt általában zárt sarjtelepeket alakítanak ki. A sarjtelepek záródását követően zárt, egyöntetű állományokat hoznak létre. A tarackokkal összekapcsolt hajtások és növényegyedek között ugyanis tápanyag-kicserélődés is van, így a felszín alatt élő hálózat kiegyenlíti a gyengébb talajfoltból származó hátrányokat. A fejlődő új tarackok a legnagyobb valószínűséggel 180 fokos szöget zárnak be az előző évi tarackkal, ezért egyenes csíkban terjednek.

Az aranyvessző zárt sarjtelepeivel okoz kárt, mert a magról kelő egyéves, majd az évelő növények képtelenek gyökeret ereszteni. Ugyanakkor mindkét faj jó nyár végi mézelő és gyógynövény. A virágzás kezdetén gyűjtött, szárított hajtásaik Solidaginis herba néven, vizelethajtó teaként kerülnek forgalomba.

A Solidago-fajok elleni védekezés legkönnyebb módja a megelőzés. A kaszálórétek, legelők és egyéb fátlan területeken a rendszeres kaszálás, valamint a mezőgazdasági területeken a rendszeres talajművelés meggátolja megtelepedésüket. Szerencse az is, hogy a feldarabolt tarackok sokat veszítenek életképességükből, vagyis rosszul tűrik a talajművelést.

Szerző: Czauner Péter

Forrásokért katt a képekre.

Ha tetszett a bejegyzés, oszd meg ismerőseiddel és csatlakozz a Kapanyél Facebook-közösségéhez!