A városok kertes részein sokan panaszodnak az etetőkből elmaradó énekesmadarakra. Az enyhe időjárás mellett az esetek többségében nem a vadászgató macskák, hanem a szarkák tehetők felelőssé. Tavalyelőtt én is végigjártam a szarka-kálváriát.

Azt a csatát megnyertem, de állandóan résen kell lenni, különben az énekes vs. szarka háborúban területük megőrzésében pátyoltjaimnak nem tudok segíteni. (Rögvest hozzáteszem, a szarka is énekesmadár.) Ahogy sokhelyütt, kertünkből is eltűntek a pintyek, rigók, cinkék, pedig teli etetők és itató is várja őket. Néhány bátor cinke kivételével nem látogatják a dióbéllel töltött kosarat, tágas etetőt, a verebek és a didergő galambok is elmaradtak.

Először a macskára gyanakodtam, később kiderült, hogy egy közeli szarkakolónia felelős a távollétért. Ráadásul a közvetlen szomszédba is fészket építettek. Kertszomszédom kedves, kilencvenen is túl lévő öregúr. Ízlésesen telepített kertjét látva valamikor aktív kerti életet élhetett, most már csak alkalmanként hadakozik a gazda gyengülését érzékelő egyre terebélyesedő bokrokkal, fákkal. A csekély zaklatást érzékelve az egyik pompás himalájai cédrusa melletti fekete fenyő csúcsára egy szarkacsalád költözött.  A csillogó tollú haramiák pár nap alatt pompás fészket építettek. 

A szarkaszomszédságot emberként vizsgálva megállapítható, hogy nagy zajjal vannak. Ráadásul társas lények, vendégeskednek egymásnál, és közösen járnak vadászni. Nyilván sok mondanivalójuk van, mert egymás közelében állandóan cserregnek, ha együtt repülnek valahova, biztos megbeszélik, hova mennek, ott mit fognak csinálni stb. Hazaérkezve ugyancsak nagy a zaj, biztos összegzik a tapasztalatokat.

A kisebb madarak másként élik meg az ilyen szomszédságot, genetikailag kódolva van bennük: ha fészekrablók – mert a szarka ilyen – jelennek meg, akkor jobb pucolni, el kell költözni. A kert tulajdonosának döntenie kell, segít valamelyik csapatnak, vagy döntsön a természet. A dolgok állását látva, a zászló a természetes élőhelyükről elűzött szarkáknak áll.

Lakott területen kívül a szarka egész évben vadászható, a városban azonban nem. Ha szabályosan játszunk, akkor szóba jöhet a Larsen-féle élve befogó csapda. Az ügyes szerkezet néhány tízezer forintért be is szerezhető, de nem ördöngösség elkészíteni (léc, csavar, szög, tyúkháló).

Ennél is jobb a fészket felderíteni, megpiszkálni, leverni. Ha megvan a szarkakoma, akkor jó messzire el lehet vinni és ott szabadon engedni. De érdemes megtartani is, mert nagyon okos, kedves társ. Abban a szerencsében volt részem, hogy édesapámnak köszönhetően kiskoromban volt szarkám. Persze nekem kellett a fiókát egy olyan fészekből kiszedni, amelyiket nyolcévesen karnyújtásnyira megközelítettem. Csak később tudtam meg, hogy a szarka az egyetlen madár, aki saját tükörképét is látja és kommunikál is (saját magával). Ettől függetlenül szép éveket töltöttünk együtt Picurral, míg egyszer nem jött vissza.   

Ismerve kísérletező kedvem, kedves szomszédom segítséget kért. Egyből a fő fegyvert, a felturbózott Sokol rádiót vetettem be. Ahogy a vakondokot, úgy a szarkát is legegyszerűbb az állandó zaklatással, kellemetlen hanggal, mondhatni saját fegyverével kipiszkálni. Bár az öregúr végső eszközként felajánlotta: ha szükséges a fészkelő fát is ki lehet vágni. Ennél egyszerűbbnek kínálkozott - amilyen magasra lehet - felmászni a fára, és a hangszóróval a törzs felé fordítva, jó erősen a fához szigszalagozni egy nejlonzacskóba bugyolált strapabíró zsebrádiót.  A leghangosabbra felcsavart szerkezetet egy órás távkapcsolóval lehetett időnként, a fatörzset is rezgetve ordíttatni. 

A szarkák kikeltek, és amint repülni tudtak, az egész banda elköltözött. A nyár végén a hatméteres hernyózó ollóval egy létra tetején egyensúlyozva, többórás munkával sikerült a fészket is leimádkozni. Azóta csúzlival és makkmunícióval próbálom szarkátlanítani a légteret.

Képek forrásához katt a fotókra.