A tavalyi pusztító cudar év után a megmaradt tuják megmentéséhez már most hozzá kellene kezdeni. A tujákról szóló posztok érzékeny területet érintenek, már csak azért is, mert sokan érzik becsapva magukat, hiszen a drágán vett növényük gyatrán viselkedik, miközben más kertjében, vagy a vad mediterrán vidékeken maguktól is szépen díszlenek.

A cordobai Alcazar palota parkjában évszázadok óta jól érzik magukat az örökzöldek

Tujáknak mondjuk a kertekben élő örökzöldek jó részét, pedig vannak közöttük távoli rokonok: ciprusok, álciprusok, cédrusok, borókák, tiszafák, fenyők és hibatuják is. A sudár vagy éppen kúszó növénycsodák méltán népszerűek, nagyon jól mutatnak sövényként, de szoliternek is. A baj csak az, hogy klímánkon igazán csak néhány boróka érzi maradéktalanul jól magát. Ezek sajnos nem igazán mutatósak. Ezért is kerülhet a kertekbe a tömegterméknek számító díszes tujatársaság valamelyike.

A sokféle örökzöld közös tulajdonságának számít, hogy kedvelik a szellős teret, a savanyú, tápdús talajt, a biztos vízellátást és a légpárát. Ahol mindez megvan, ott rendszerint nincs is baj velük. E rövidke bejegyzés szűk arra, hogy a gondozott kerti talajban lejátszódó folyamatokat elemezzük, de summázatként el kell fogadni: a savanyításról és a tápanyagpótlásról időnként gondoskodni kell. A talaj meszességéről, ami a savanyúság ellentéte, egyszerű kísérlettel lehet meggyőződni. A száraz talajt tányérba kell vékonyan szórni, erre háztartási sósavból cseppenteni, ha pezseg, az gáz. A tujafélék között kevés az olyan, mint a fekete fenyő, amely elviseli a meszes talajt is. Már most lehet a gazdaboltokban a talajt savanyító és némi tápanyagot is tartalmazó tőzeget keresni. A legsavanyúbbakban (a legalacsonyabb pH-értékűek) kevés a tápláló anyag, viszont jó humuszképzők és talajsavanyítók. Ha elvonult a hó, már ki is lehet szórni, mert idő kell a talajba mosódáshoz. Ha kitavaszodott, akkor jöhet a műtrágya. Vannak az örökzöldeknek való, szabályozott lebomlású anyagok, ezek a legjobbak.

Az athéni Akropolisz környékén is öntözik a parkot, és esténként a tenger felől párás szél fúj

Ezzel, ami a talajt illeti, mindent megtettünk. A második gyógylépcső a nedvesség. Azzal kell számolni, hogy májustól szeptemberig hetente és tövenként legalább 50-60 liter vízre van szükségük. (Összehasonlításképp: egy átlagos méretű, 100 kg termést hozó gyümölcsfa kétheti pót vízigénye ennyi.) A baj általában nem is a felszíni öntözéssel, hanem a légköri aszály csillapításával van. Ezen is könnyű segíteni, mert hajnalonta és esténként, amikor már nem tűz a nap, kézi locsolóval végig kell pásztázni a lombozatot. Olyan öntöző szórófejeket kell működtetni, amelyek vízsugara pásztázza az örökzöldek lombját. Ha megfelelő a talaj kémhatása, van benne elegendő tápanyag, és alulról és felülről vizet kap a tuja, akkor nem lesz baj, mert a tömeges levél-, hajtás-, ágelhalásért felelős kártevők, kórokozók csak a gyengéket támadják.