Nem az első országos hóesés nyitja meg a madáretetés szezonját. A levelek lehullása után érdemes feltölteni, kitenni a kertbe, ablakba a madáretetőket. Mindenkit biztatok a madarak téli etetésére, persze, nem feltétlen a száraz kenyér köztéri hajigálására gondolok.

A széplelkek beszélnek mindenféle hókuszpókuszt, a madaraknál azonban a lényeg, hogy az etető bármilyen anyagból készülhet, az etetéshez legjobb a fekete vagy csíkos napraforgómag.

A cinkék és a bátrabb verebek etetőből táplálkoznak, a sármányok, pintyek, feketerigók, vörösbegyek a földről is csipegetnek. A rigók hosszasan bíbelődnek a félbe vágott almával is. Vigyázat: az elmélyült rigó könnyen válhat macskacsemegévé! Egyébként is óvakodni kell attól, hogy a madáretetőt a macska könnyen megközelíthesse. Lehetőség szerint ne csak a ragadozótól védjük az etetőt, hanem a széltől is, mert ellenkező esetben az madár nélkül is hamar kiürül.

A magos etetőn kívül marhafaggyúból napraforgóval, dióval készített madárkalácsot is lehet a fákra aggatni. Télen is kell gondoskodni a madarak itatásáról, erre kiválóan alkalmas egy nagyobb cserépalátét, amelybe a reggeli órákban, az etetők leglátogatottabb időszakában forró vizet kell önteni. Különösen szeretnek benne fürödni a rigók, a vörösbegyek és a kék cinegék.

Autodidakta madárbarát vagyok. Egész évben igyekszem kedvükre tenni. Azt nem állítom, hogy gyűjtöm az etetőket, de van belőlük néhány. Az egyik kedvencem a szarkákat hívogatja. Egy ménkű rúddal lehet a fa magasabb régióiba juttatni, ahol az igen csinos, ám rendkívül óvatos fekete-fehér vitézek háborítatlanul bíbelődhetnek vele. A szerkezet eredetileg cinkegolyók felszolgálására szolgált, de kissé felturbózva túléli a szarkarohamot is. Jóféle császárhússal kell megtömni, és az egész miskulanciát összedrótozni. Ha jól sikerül a fára akasztani, akkor az ügyes madár nem tudja lerángatni - mert el akarja vinni -, hanem kénytelen helyben kiügyeskedni a húscafatokat.

Azt hittem, jól ötvözöm a kert adta lehetőségeimet - a bokrok, fák ágait, virágtartókat, kerítésoszlopokat -, egészen addig, amíg egy barátom saját kezével fabrikált etetőjét nem láttam. A vendégség alatt látott emeletes, részben fedett, fűtött itatóval, téli fürdetővel is ellátott luxusépítmény meggyőzött: van mit tanulni.

A madarak egyébként kevéssel is beérik, de ha rendszeresen bő a tál, pontosabban degeszre tömött etető várja őket, akkor hálásak igazán. Az idén azonban beosztással kell élni, mert az aszály és a bioenergia felértékelődése miatt aranyárban lehetett madáreleséget kapni, és így többe került a madarak napi elesége, mint a gyerek menzadíja. Saját példámon tudom, hogy a három etetőből képesek napi öt kilónyi magot is befalni, aminek ára bizony közelíti az ezrest. De a folyamatos madárcsicsergés kárpótol a kiadásokért. Attól is szerencsés a madárbarát, hogy már reggel vidámnak gondolt csiviteléssel követelik az apró szárnyasok az eleséget.

Ezért leleményesnek kell lenni, napokig gondolkoztam, miként tudok nekik úgy feladatot adni, hogy meg is dolgozzanak a kajáért. A megoldást egy soha fel nem használt akáckerítésléc jelentette.

Félbe töröm kertünk egyik elfuserált diófájának termését, melyet zserbójáról ismert anyósom ehetetlennek minősített, de a madarak bírják. Ezt átfúrom, képakasztó csavarral felerősítem a lécre, és máris kész a dióhinta; van, hogy tíz lelkes cinege is egyensúlyozik rajta. Ez leköti az idejüket, s közben csemegéhez is jutnak. Húsz fél dió két napig kitart. (Ügyesen szétszedni, a fára applikálni első alkalommal fél óra, a sorozatgyártásban már csak 10 perc, de nagy piszokkal jár.)

Sóskaborbolya

Igazi madárbarát nemcsak az etetéssel kedveskedik szárnyas vendégeinek. A természet ajándékának tartott húsos gyümölcsöket termő sövénynövényekkel is sokat lehet a közelbe csalogatni. A vad gyümölcsöket fogyasztó madarak téli csemegéjének számít a kökény, a galagonya, a vadrózsa, a sóskaborbolya vagy a varjútövis. Nemcsak kerítésnek jók, de a zöld szezonban fészkelő- és búvóhelynek is kiválóak.