Egyszer nagymamám azzal fogadott, hogy sakál jár a környéken, és a faluban már több tyúkot is elvitt. Természetesen nem álltam le vele vitatkozni, de magamban azt gondoltam, hogy sok az a nyolcvan év. Aztán olvastam ezt a cikket, sőt a birtokon személyesen is láttam egy példányt, amelyre a legnagyobb jóindulattal sem tudtam volna mondani, hogy róka. Rájöttem, hogy már megint tévedtem.

Az aranysakál (Canis aureus) eredeti élőhelye Európa délkeleti része, Észak-Afrika és Kis-Ázsia, de hazánkban is előfordult. Népi elnevezése a csikasz, de a nádi farkas és a toportyánféreg is valószínűleg ezt az állatot jelöli.

Nálunk még a 19-20. században is meglehetősen gyakori volt, majd szinte teljesen eltűnt, állítólag 1942-ben lőtték ki az utolsó példányát. A második világháború után Európában csak a Balkánon marad nagyobb populációja, azonban a délszláv válság idején az ott élő sakálok szép lassan húzódtak északra biztonságosabb élőhelyet keresve, így újra megjelentek nálunk.

Az aranysakál a rókánál nagyobb, a farkasnál kisebb kutyaféle ragadozó: 70–100 cm hosszú, 40–50 cm magas, a tömege kb. 7 kg. Bundája világosbarna, a farka és a hasa szürkésfehér. Ha nem nagyanyám tyúkjait eszi, akkor főleg rágcsálókkal táplálkozik. A sakál túlzott elszaporodása a vadgazdálkodásban nagy károkat okozhat, ezért bizonyos időszakokban (július 1-jétől február utolsó napjáig) engedélyezik a vadászatát.

Az ember mellett az aranysakál legnagyobb ellensége a farkas. Ahol mindkét faj előfordul, a sakál előbb-utóbb visszaszorul.

"Ordít, mint a fába szorult féreg" - mondjuk sokszor, de talán nem is tudjuk, hogy ez a bizonyos hangoskodó állat a sakál, a fa pedig a neki kitett csapda. Más vélekedések szerint a féreg a farkast jelöli, de végül is mindegy, családban marad...

Fotók forrásához katt a képre.