A dió szóba került már néhányszor a blogon, de most, hogy leszüretelték az idei termést is, érdemes újra elővenni a témát. Egy posztba persze egyáltalán nem fér bele mindaz, amit a dióról tudni kell vagy érdemes, azért teszünk egy próbát.

Dióliget Lengyeltótiban

Azt mondják, diófát az unokájának ültet az ember. Így igaz, a Nagypapa ültette majdnem 40 éves fa alatt családostul, unokástul tízen árnyékban ültük körül az asztalt. A diófa hosszú évek alatt nő meg akár 40 m magasra, árnyékba borítva a kert jó részét. Így telepítés előtt alaposan meg kell fontolni a megfelelő helyet, mert később már nehéz korrigálni. Márpedig diófának minden kertben lennie kell!

A dió (Juglans) nemzetség 21 faja közül nálunk a közönséges a legelterjedtebb és a legkedveltebb is, hiszen 2008-ban megválasztották az Év fájának. Jellemző még az Észak-Amerikából származó fekete dió (Juglans nigra), melyet inkább faanyaga miatt termesztenek, mert bár termése finom, de nagyon kicsi a dióbél, és kemény a héja.

A közönséges dió (Juglans regia) magyar és tudományos neve között feszül némi ellentmondás: a ’Juglans’ a 'Jovis glans'-ból összevonással alakult ki, amit Jupiter makkjának vagy diójának szoktak fordítani. A ’regia’ jelentése királyi, így összességében semmiképpen nem állíthatjuk, hogy a fenséges, isteni eledel közönséges volna.

Nem is az. Minden része hasznos: fája értékes asztalosipari alapanyag, termése éretlenül is rendkívül egészséges. A június közepéig szedhető zöld dió akkor jó, ha belül még puha, a kés akadálytalanul megy át rajta. Ilyenkor sok C-vitamint, az éretlen termésfal pedig nagy mennyiségű csersavat tartalmaz, melynek összehúzó hatását hasmenés ellen, torokgyulladás gyógyítására használják. Fertőtlenítő hatású, főzete izzadás, gyomorpanaszok, étvágytalanság ellen hatásos, külsőleg bőrkiütésre, szemgyulladásra is jó. A zölddiólekvár magas vastartalma miatt különösen ajánlott vérszegénység, levertség esetén.

A zöld dió héjából nyert festék a barna haj színét intenzívebbé, csillogóvá teszi. Festésre a dió többi része is alkalmas: a diólevélből, a fa kérgéből, a dióhéjból a barna különböző árnyalatait nyerjük.

Az érés egy későbbi stádiuma, amikor a csonthéj már teljesen kemény, de az azt borító zöld burok még vastag, húsos. Ilyenkor a dióbelet borító vékony hártya még puha, könnyen lehúzható. Ez a friss dió, ami nagyon finom csemege.

Állítólag van összefüggés bizonyos zöldségek és gyümölcsök formája, és az egészségünkre gyakorolt hatása között. Ha megnézzük, a dióbél nagyon hasonlít az agyvelőre, és be is bizonyították, hogy serkenti az agyműködést.

A dióbél esszenciális zsírsavakat, B- és E-vitamint, kalciumot, fluort és magnéziumot, valamint értékes fehérjéket tartalmaz. Erősíti az idegeket, csökkenti a magas koleszterinszintet, rugalmassá teszi az érfalakat. Vérnyomáscsökkentő hatását még stresszhelyzetben is kifejti.

Fogyókúrázóknak is ajánlják, mert tápanyagtartalma lassan szívódik fel a szervezetben, így sokáig teltségérzetet biztosít. Érdemes minden étkezés előtt egy maréknyi dióbelet elfogyasztani, hogy kevesebbet tudjunk enni az ételből. Persze, csak nyers dióval érjük el ezt az eredményt! Akit behatóbban érdekel, diódiétákat itt talál.

Nálunk télen nagy kedvenc a csokis dió: jófajta csokoládét gőzön felolvasztunk, a dióbelet beleszórjuk, sütőpapírra kiszedegetjük, hagyjuk kihűlni, majd befaljuk. A dió hasznos alkotóelemei megmaradnak, fogyókúrának ugyan nem alkalmas, viszont nagyon finom. Még egy baj van vele: nem lehet abbahagyni, teltségérzet ide vagy oda.

Dióhéjban ennyi. Aki többre kíváncsi, a dióról nagyon részletes, átfogó és rendkívül érdekes könyvet írt Orosz Péter, hevesi diótermesztő. A folyamatosan bővülő "Képeskönyv a dióról" Terebess Gábornak köszönhetően itt olvasható.