A legtöbb kert mostanra már tele van mindenféle növénnyel, az egykor kicsik mára terebélyesek lettek, vagy legalábbis nehéz valamilyen impozáns darabnak helyet találni. A kertkép frissítésére még a nyár közepén is pompás megoldás lehet valamilyen díszfű. Szoliternek jók egyesével vagy többedmagukkal, de a nagyra növők sora térhatárolónak is ragyogó, és ha kis tó mellé kerülnek, szemre megnagyítják a vízfelületet.

A kertészeti árudákban sokféle, kezdetben szerénynek látszó, később azonban mutatós díszfű lelhető. Díszfűvel kapcsolatban jó tanács: nem szabad rögtön az elsőt megvásárolni. Érdemes a kiszemelt fajnak utánaolvasni, ez biztos jobb, mint amikor lakva ismerszik meg. Még jobb, ha egy kertben, életben, teljes méretben sikerül egyre rálelni, és csak ezután döntünk a megvásárlásról.

A díszfű válogatáskor azért sem árt az óvatosság, mert vannak közöttük pionír növények, amelyek térfoglalók. A deres csenkesz a szolidabbak közé tartozik. A fél méteresre is megnövő, merev fonálhoz hasonló kék, sűrű szálú lombozata feltűnő a sziklakertben. Szereti a napos, meleg, száraz helyet.

A deres csenkesz télen is szép

A deres fényperje is sziklakertbe való. A tarka sás örökzöld bőrszerű felületű levelet növeszt és nem nő fél méteresnél nagyobbra. Csak kicsivel nagyobb a tollborzfű. Télig megmaradó, dekoratív terméses virágzatai miatt különleges hatást kelt. Magassága: 40-120 cm. A japánfű már a derekabbak közé tartozik, mert széles, kékeszöld, nádszerű levelei kétméteresre is megnőhetnek. Nyáron a természetes csapadék mellett öntözni kell. A pampafű a legismertebb díszfű faj. Örökzöld levelei 250 centi hosszúra is megnőhetnek.

A pampafű pompás térelválasztó

Az apróbbak után következhetnek a nagyok: az óriás olasznád, igaz csak vastag szárú évelő fűféle, de 6 méter magasra is megnőhet. Ha a díszfüvek mégsem válnak be, könnyen megszabadulhatunk tőlük.

Általában arasznyi átmérőjű edényben árusítják, és néhány ásónyomnyi gödröcskét igényelnek, ezután már maguktól növekednek. A keskenylevelű rokonság meglehetőségen tág, vannak közöttük apróbb fűfélék, méteres sások, nádak és fányi bambuszok.

A fűcsomók még az elefánttámadást is képesek túlélni

Igazi aszkéták, a nyáron igénytelen növények legtöbbje a forró égövből érkezett. Arrafelé (különösen a száraz klímájú, sivatagos, félsivatagos tájakon) szélsőséges a napi hőingadozás. Az ilyesmi Magyarországon sem kottyan meg az óriási fűcsomóknak, a tartós lehűlést azonban többségük védelem nélkül nem éli túl. Az évelő fűfélék sajátossága, hogy a szalmaszárszerű levelek tőcsomója a növényvilágban ritka sarjadzó tulajdonságokkal rendelkezik. Ezért képesek a felégett, levágott, lerágott nádasok, sztyeppék, pampák robbanásszerűen újraéledni. Kivételnek számít a kecskék lakta vidék, ugyanis e legelő jószág a neki szerencsés fogállás miatt a fűfélék megújulása szempontjából fontos részt is képes kiharapni a földből.

Télen az óriáscsomó megbetegedhet, ezért rejt némi rizikót a díszfüvek tavaszi ébredése. A kecskefogakhoz hasonlatos pusztítást végezhet a nedves fagy is, ezért egyes díszfüvek (pampafű, zebrafű) összekötözött leveleinek tövét falombbal kell takarni. Azért nem ilyen egyszerű a fűtakarás, ha ugyanis a gúzsba szárított levelek mentén a téli csapadék a gyökérnyakhoz szivárog, és ott megfagy, akkor a növény elpusztul, és elmarad a tavaszi kihajtás. Az összekötött kévét oldalra kell fordítani, lehetőleg úgy, hogy ne törjön meg, ám a víz, hólé ne szivároghasson a tőhöz. Megoldás lehet, ha a megdöntött kévére és a betakart tő tetejére vízszintesen fóliát fektetünk.