A varjúfélék közül maradt még két madár, amelyeket télen is gyakran megfigyelhetünk. A szajkó (Garrulus glandarius) varjú méretű költőmadarunk. Télen a nálunk maradókhoz északi tájakról csatlakoznak fajtársaik. A legtávolabbról orosz gyűrűs madár érkezett, amely több mint 2000 kilométert tett meg a gyűrűzés helyétől. Vannak évek, amikor ősztől óriási csapatokat lehet megfigyelni. Az ilyen inváziós beáramlásnak (ami egyébként sok madárnál előfordul) az okai között lehet az északi területek táplálékhiánya (rossz termés) és az átlagon felüli szaporulat.

A szajkó jellegzetessége a szárnyán megfigyelhető kék színű fedőtollak. Reptében csapongó, ami abból adódik, hogy nem folyamatosan csapkod a szárnyával. Főként a leszállás pillanatában lehet jól látni a kék színű tollakon kívül a farok tövénél lévő fehér foltot.
Mátyásmadárnak is hívják, aminek magyarázatául Kelemen a következőket írja: „hangjától, a messze hangzó ’mátyás’-szerű kiáltástól hangos az erdő”. Rendkívül jó hangutánzó! Mesterien utánozza például az egerészölyv vijjogását, a nyikorgó kertkapu hangját, kutyaugatást, de más, nem hangutánzásból eredő hangja is elképesztő tud lenni. Normál esetben viszont rendkívül kellemetlen, rekedten rikácsoló hangja van, ez alapján lehet a leggyakrabban felismerni.

Ilyen időben szereti a napraforgót, a rigóknak kitett gyümölcsmaradékot, de ha nem figyel eléggé a kutyus, a kitett kutyatápot is elcseni. Nagyon szereti a tölgy makktermését, melyet egészben nyel le. Ősszel lehet legjobban megfigyelni egy sajátos viselkedését, amikor is a makkokat torokzacskójában elszállítja és elduggatja a talajban, ezzel akaratlanul is segítve a tölgy terjedését. Latin nevének szó szerinti jelentése is ehhez kapcsolódó: „makkos szajkó”.

Tavasztól, amikor elkezdődik a költési időszak, előszeretettel válik fészekrablóvá. Kifigyeli a madárszülők mozgását, és így találja meg a fészkeket, amelyeket aztán lelkiismeret-furdalás nélkül elpusztít.

A szarka (Pica pica) az egyik legismertebb madár. Messziről fekete-fehér tarka, hosszú farkú madárnak tűnik, de közelebbről, jó fényviszonyoknál a szárny- és farktollakon feltűnnek a kékes-zöldes színjátszó tollak. Hangja nagyon jellegzetes csörgő-pergő. Ez kölcsönözte korábbi „csörgő szarka” elnevezését is.

Nagyon elszaporodott az utóbbi időben, ami rendkívüli képességeinek köszönhető. A varjúfélékhez hasonlóan a szarkát is irtották rendesen, az ő állománya viszont (pl. a hollóéval ellentétben) nem érezte ezt meg, a mérgezések betiltása óta meg hódító körútra indult. Csapatos madarak, ami nagyon jó túlélési stratégia. Állandóan tudnak figyelni, közösen jobb eséllyel találnak táplálékot és hatékonyabban meg tudják magukat védeni.
Táplálékukat tekintve igazi mindenevők. Télen rájárnak a dögre is, a városokban pedig hamar megtalálták a kukák környékét, ahol rájöttek, hogy mindig akad valami csőrükre való. Erőteljesen hódítják a városokat, észrevették, hogy ott van minden, ami az életfeltételeiket biztosítja: fészkelőhely, táplálék, biztonság.

Elterjedésüket segíti szaporaságuk is. Fészküket legtöbbször a fák koronájába rakják, de háborítatlan területeken alacsonyabb bokorsorokba is. Maga a fészek gallyakból áll és könnyen felismerhető, mert egyedüli madárként betetejezi, ezáltal a fészekbe felülről nem lehet belátni. A fészek belső oldalát sárral kevert nyálával tapasztja ki, ebbe helyezi nagyszámú tojását (6-9 db).

A szajkó és szarka dúvadnak minősül, vadászható, de nem tudják ezzel a módszerrel kellően szabályozni az állományukat, mivel mindkét faj nagyon éber, értelmes, a szarka a városiasodásával pedig kivonja magát a vadászterületekről.

Szöveg: Pénzes László ornitológus

Fotók: Csonka Péter természetfotós