Ha a málnához hasonlatos növényen teremne a többi gyümölcs is, nem okozna fejfájást a sokféle metszési módozat elsajátítása. A málna esetében nincs semmi ördöngösség, csak nyisszantani kell, persze azt azért nem árt tudni, mit és mikor. Pontosabban fel kell ismerni az elsőéves és a letermett hajtások közötti különbséget.
Az elsőéves hajtások, a következő szezon termővesszői, a növekedés évében nem teremnek. Viszont a következő évben növesztett oldalhajtásaikon előbb virágot, majd gyümölcsöt hoznak; ezekre bizony nagy szükség van. Ezért ezeket a hajtásokat a metszőnek fel kell ismernie. A málna önmagától is megújuló hajtásrendszerének fontos sajátossága, hogy a termés beérése után a hajtás elhal (letermett vesszővé válik), s átadja helyét a közben megfásodott vesszőnek.

A metszés kivitelezésekor azt is tudni kell, hogy a tövek hamar besűrűsödnek, ezért szükség van a rendszeres ritkításra. Ha ez elmarad, a málna elvadul, és az elkerülhetetlen betegségei, kártevői miatt rövidesen elpusztul. A négykézláb mászó, guggoló, vagy hétrét görnyedt metszőnek tisztában kell azzal lennie, hogy nem szabad bármilyen hajtásszerűséget kivágni. A tőről vagy gyökérről sarjadó hajtások közül az utóbbiak az értékesebbek.
A fiatal málnásban, a negyedik szezonig a tősarjakból kell többet meghagyni, ezután viszont a megújulás és a több termés azon múlik, hogy sikerül-e a megfelelő mennyiségű gyökérsarjakat meghagyni.

A málnát több időpontban lehet és kell metszeni. Legkorábban a termésszedés után lehet kurtítani a letermett vesszőket, majd a fő metszés ideje egészen a fagyokig az ősz. Tavasszal esetleg szüksége lehet a korrekcióra.
A főmetszéskor alaposan át kell vizsgálni az első látásra kuszának tűnő töveket. Még a kevésbé rutinos metszőnek is azonnal egyszerűsödik a feladat, ha elsőnek a szemre is beteg, törött, fejletlen hajtásokat távolítja el. Másodjára maradjanak a letermett vesszők, majd kezdődhet a válogatás.

Érdemes egy téli termésbecslő próbát tenni, és a meleg szobában vízbe tenni egy málnahajtást. Ha kihajt, az is kiderül, hogy a termővesszők csúcsi harmadában fejletlenebbek a termőrügyek, ezekből rövid és termést alig hozó termőhajtások fejlődnek. A legtöbb és legnagyobb gyümölcsöt a középső harmad rügyei nevelik. Ebből következik, hogy nem származik különösebb baj abból, ha termővesszőket a főmetszéskor 20-30 centivel megrövidítjük.

Ezzel nemcsak a felesleges zöldfelületet sikerül eltávolítani, de egyben megszabadulunk néhány trükkös, ám nagy kárt okozó rovartól is. Mondjanak bármit a környezetvédők, a levágott málnavesszőket minél előbb el kell égetni.
A málna-karcsúdíszbogár (Agrilus cuprescens) (kép fent) gonosz kis jószág, a bogarak a nyár elejétől rajzanak. A tojásból kikelő lárva ügyesen a szár belsejébe rágja magát. A nagy csámcsogás nyomot is hagy, az akár két centi hosszú megvastagodás miatt romlik a tápanyagszállítás, és a vessző meggyengül, le is törhet.

A málna-gubacsszúnyog (Lasioptera rubi) ténykedése nyomán tarajos gubacs keletkezik. Az ilyen hajtásokat is jobb a szüret után tőből levágni és elégetni, mert a megbúvó rovarok képesek újra fertőzni.

Málnavesszőszúnyog lárvái

Mind közt a legrafináltabb a sarjpusztító málnavesszőszúnyog (Resseliella theobaldi). A hajtás kérgében megbújó lárvák szívogatásukkal nem is okoznak nagy kárt, ám e sebekkel kaput nyitnak a leptoszfériás betegség (Leptosphaeria coniothyrium) előtt. Ez a szár bélszövetéig terjedő elhalást okoz. Ha az elhalt rész körbeéri a szárat, akkor annak vége. Az ilyen vesszők elégetésekor szerencse, ha a málnavesszőszúnyogok is tűzre kerülnek, ugyanis, amint megsejtik, hogy valaki erőteljes mozdulatokkal matat a hajtások között, a földre vetik magukat, így megmenekülnek a tűzhaláltól. Miattuk permetezni is kell.