Arra, hogy a növényvilág a Földi élet eltartója, ritkán gondolunk. De mindnyájan kötődünk, emlékezünk egy-egy növényre, virágra, amely valaha fontos szerepet játszott az életünkben.
Ki hallott a Bánkúti búzáról, és kit érdekel egyáltalán? Feltételezem, kevés embert, de én jól ismertem ezt a híres magyar fajtát, amelyet már vagy 50 éve nem termesztenek. Ez a búza erős, vastag szárú, 1 méterre is megnövő, kiváló termést adó fajta volt. Lisztjéből a legjobb kenyér, a felséges langalló (amit az olajban sült lángos meg sem közelít), rétes és a legfinomabb sütemények készültek. Gasztronómiai értékei mellett esztétikai élményt nyújtott a sárguló búzatábla csodálatos látványa. Akkortájt esélyem sem volt meglátni nemhogy a tengert, még a Balatont sem. De a hullámzó búzatenger az óceán képzetét keltette bennem.
Közelebbről egy júniusi hajnalban ismerkedtem meg az "életet adó" növénnyel, amikor eljött az aratás ideje. A bátyám, a kaszás, akkor 16, én 14, a húgom 12 éves volt. Mi, a két lány voltunk a "marokszedők". Az előre lerakott rozsszalmából font kötelekre raktuk a búzakötegeket, a kévéket. Gyönyörű reggel volt, jól indult a munka, de amikor a hajnali hűvösséget felszippantotta a tűző nap, egyre nehezebben cipeltük a 20-25 kg-os kévéket. 1 órai munka után ránk tört a fáradtság. Úgy éreztük, a karunk tőből kiszakad, a 35 fokos meleg, párás levegőtől iszonyúan megfájdult a fejünk. Hiába vedeltük a vizet, egyre szomjasabbak lettünk. Délfelé már majdnem összerogytunk a kimerültségtől, és hol volt még az este?
Abban az évben fejeztem be az általános iskolát. A "hogyan tovább" kérdése állandóan napirenden volt. A család azt akarta, hogy a nagy szegénység miatt menjek dolgozni, én viszont, amióta az eszemet tudtam, csak a továbbtanulást tudtam elképzelni. Azért hajlottam a kompromisszumra.
De ott, a búzaföldön eldőlt a kérdés. Az aratás nem nekem való, nem bírom erővel. Ez nemhogy gyereknek, embernek sem való munka.
Továbbtanulok, gimnáziumba megyek! Mintha a Bánkúti búza sztyeppei ősei fagynak, hőségnek, szárazságnak ellenálló életereje költözött volna belém, konokul, makacsul kitartottam az elhatározásom mellett.
És 1950. szeptember 1-jén gimnazista lettem.
egy_vélemény 2011.07.12. 11:40:55
Milyan tisztelettel beszéltek róla, mennyire szerették a földmíves munkát.
Anyai Nagyapám aratógazda volt. Édesanyám tudta csak vele tartani a tempót, neki kellett marokszedésre mindig hazajárni.
Én ugyan Bp-en születtem, csak szünidőkre mehettem le az '50-es, '60-as, '70-es években a kisfaluba, de olyan meghatározó lett az életemben, hogy a sok-sok tanulás, munka után visszakanyarodtam. Nagy elhatározással 55 évesen szereztem meg az Aranykalászos diplomám. Földecskét is vettünk. A leszármazottak között egyetlen vagyok, aki szeretne visszatérni, biztosítani, hogy ne szakadjon meg a természetes lánc. Továbbadhatjuk talán a következő generációnak.
Engem a gyógynövények nagyon vonzanak, Férjem hobbiból elkezdte a méhészet kitanulását, gyakorlását. Szeretnénk mindezt a fiataloknak is kedvessé tenni, a hiszen melyik szakmában nincsenek nehézségek?
Akinek érzéke van a földhöz, állatokhoz, virágokhoz, miért ne vállalhatná ezt az izzadságos, nagy fegyelmet igénylő pályát?
Életpálya a gazdálkodás, amennyi tőlünk is telik, divatossá szeretnénk tenni, de nem agyoncivilizálttá.
zsibavirág 2011.07.12. 20:36:56
Ríl 2011.08.17. 11:32:51
zsibavirág 2011.08.22. 20:26:23
mennyiségi kívánalmaknak azonban nem feleltek meg,ezért nemesítéssel új fajtákat hoztak létre. A rétestésztát abban az időben szinte biztos, hogy ennek a búzának a "nullás" lisztjéből nyújtották.
hhx 2012.07.16. 13:55:02