A csipkebogyót termő vadrózsa nálunk is őshonos, ezt igen sokféle népies elnevezése is mutatja: közönséges vadrózsa, gyepűrózsa, csipkerózsa, hecsedli, hogy csak néhányat említsek. A csipkebogyó pedig a növény áltermése. (Azért áltermés, mert a valódi termésekkel ellentétben a kialakulásában a termőn kívül a virágnak más része - vacok, kocsány, esetleg a virágtakaró - is részt vesz.)

2-3 méter magas, visszahajló hajtású, szinte áthatolhatatlanul sűrű cserje. Erdőszéleken gyakran előfordul. A virágait májusban-júniusban hozza, a csipkebogyók pedig ősszel jelennek meg, és a kökényhez hasonlóan akkor számítanak érettnek, amikor a dér már megcsípte őket. A magokat (aszmag) szúrós szőrök borítják, ezért a csipkebogyó feldolgozása kifejezetten macerásnak számít, hiszen szörp vagy lekvár főzésekor alaposan át kell szűrni.

A csipkebogyóban jelentős mennyiségű A-, B1-, B2-, P- és K-vitamin, valamint vas és magnézium, pektinek, flavonoidok, alma- és citromsav, cseranyagok találhatók, de legfontosabb hatóanyaga a természetes C-vitamin. Már az ókorban is a skorbut egyik legjobb ellenszerének tartották. Ezenkívül a vese- és hólyagbántalmak esetén ajánlott gyógyteakeverékek fontos alkotórésze.

A csipkebogyó értékes hatóanyagait többféleképpen is felhasználhatjuk. Az egyik legegyszerűbb módszer, hogy a bogyókból teát készítünk. Nem főzünk, hanem készítünk. Mivel a bogyókban sok a C-vitamin, amely a nagy hőmérséklet hatására elbomlik, ezért ún. hidegáztatást alkalmazunk, azaz a megtisztított csipkebogyókra hideg vizet öntünk, és 8-10 óráig (egész éjszakára) állni hagyjuk.

A csipkebogyóból szörpöt, lekvárt és bort is készíthetünk. Ilyenkor persze a C-vitamin-tartalma elveszik. (Tehát ha a hecsedlilekvár üvegére ráírják, hogy természetes C-vitaminban gazdag, akkor legalábbis kezdjünk gyanakodni.) A bokrokon hagyott csipkebogyó a madaraknak, pockoknak, mezei egereknek is fontos táplálék a téli időszakban. A szép piros bogyók pedig jól mutatnak őszi díszekben, koszorúkban is.