A bolti dió zömét ültetvénybe sorolt gyümölcsfák termelik, ezek már nem olyan hatalmas növények, mint amilyenek egy kisebb kertet szinte teljesen beárnyékolnak. Az ilyen fákat rendszeresen metszik, holott a dióról pont az ellenkezőjét terjesztik. Az óvatlan kertészt a gyümölcsfák méreteikkel is képesek meglepni. A legnagyobbra a dió nő, de egy magára hagyott alma- vagy cseresznyefa húszéves korára képes száz négyzetméteres területet árnyékkal borítani, és olyan magasba nyúlni, ahol csak a madarak vagy a darazsak képesek a termést leszedni. De egy idős diófán ezek sem tesznek túl. A diófák rutinszerű karbantartása sem egyszerű.

Általános tapasztalat, hogy a diót metszeni csak augusztus végén, szeptemberben szabad, a diófa ugyanis rendkívül magas gyökérnyomással továbbítja a tápanyagokat a növényben. A tavasszal elvégzett metszés nyomán, ha nem is spriccel, de csöpög a heg, és napokig tart, amíg beszárad. A nyár végén ez a nyomás jócskán lecsökken, nincs veszteség, és a metszési sebek gyorsabban gyógyulnak.

A dióról sokan azt tartják, hogy metszésére nincs szükség. Ha ilyenkor egy idősebb diófa alá állunk, látható, hogy az életkor és a korona növekedésével együtt nő a koronának az a része, amely nem terem. Közben a sűrű lombtetőn alig jut át fény, ezért a külső és a legfelső koronafelületen van termés. Ahogy korosodik a fa, úgy egyre több a száraz, haldokló, vagy igen gyenge hajtás, és a korona vázát adó vastagabb ágak teljesen felkopaszodnak.
Mindebből következik, hogy még a csak az árnyékáért tartott diófát is metszeni, a koronát alakítani kell, ennek pedig most van itt az ideje.

A diófa metszéséhez bátorság kell, egyrészt a fa csúcsába kell mászni, másrészt nem szabad szívbajosnak lenni, s ilyenkor akár évtizedes ágakat is le kell vágni. Jó azt is tudni, hogy általában annyi ágat szabad egy szezonban lemetszeni, amelynek összes tömege nem haladja meg a fa tömegének 40 százalékát.