Valószínűleg nem sokakat érdekel ez az apró, sárga virágú, a keresztesvirágúak családjába tartozó gyomnövény, amelyet úgy hívnak, szapora zsombor, de talán a róla szóló történetem lesz, akit elszórakoztat. 

A mosonmagyaróvári Agrártudományi Egyetemen az 1956-os forradalmi napok alatt megszűnt a tanítás. Mi, akik nem disszidáltunk, éjjel-nappal az Ausztria felől érkező segélyszállítmányokat pakoltuk át a Budapestre induló teherautókra.
November 4. után a kollégium körül dübörgő harckocsik és a fegyveres orosz katonák sorfala között nagyon féltünk kimenni a városba valami ennivalóért, mert a menza sem működött. Kalandos körülmények között hazautaztunk, nem volt más megoldás. Az a hír járta, hogy a diákság tüntetései miatt meg is szűnik az intézmény. De 1957 januárjában mégis megindult a tanítás, amelynek időpontjáról sajnos későn értesültem, ezért csak a növénytan vizsga előtti nap délutánján érkeztem meg. Ekkora tudtam meg, hogy az elméleti vizsga feltétele a tanszék 50 lepréselt növényének felismerése, tudományos megnevezése.
Gyakorlás céljára mind az 50 herbáriumi lap ki volt rakva az előadóban. Nyilvánvaló volt, hogy egy éjszaka alatt képtelenség ezt megoldani, tehát nem mehetek elméleti vizsgára, vagyis meg fogok bukni. Fél évre elveszítem az ösztöndíjamat, amely az egyetlen bevételi forrásom, a tanulásom feltétele, aztán mehetek haza. Tennem kellett valamit!
A ceruzám végét rágcsálva támadt egy mentő ötletem. A herbáriumi lapokat borító újság sorai közé halványan emlékeztető jeleket tettem. A szapora zsombor jele ilyen volt:

Másnap reggel kissé idegesen ültem le a vizsgáztató tanársegéd elé, aki egyenként kitakarta a lapokat és várta a választ. Persze, én előre tudtam, milyen növény van az újságpapír alatt. Nagyszerűen ment a dolog, egészen addig, amíg azt találtam mondani: “Most jön a szapora zsombor.”
- Honnan tudja? Még le van takarva!
Ijedtemben megmukkanni sem mertem, és a tanár szinte élvezettel visszalapozva nézegette a rajzaimat. Lázasan törtem a fejem valamilyen mentő ötleten. Esetleg disszidálok, igaz már veszélyes, de még mindig szökdösnek át a határon. Vagy munkát vállalok. Vagy valakitől kérek kölcsön egy kis pénzt, vagy eladom a szociális segélyből kapott kajajegyeimet. Lopva ránéztem a tanárra, aki mosolyogva, néha elismerően csettintve tanulmányozta a rajzaimat. Hallottam, hogy nagy diákbarát. Annak idején még a Királyi Mezőgazdasági Akadémián 10 év alatt tudta csak letenni a vizsgáit. Talán megsajnált. Végre megszólalt:
- Nagy csibész volt, aki ezeket a lapokat megjelölte, de szellemes.
Majd beírta az indexembe: növényfelismerés - jeles.

Az 50. egyetemi találkozón a növénytan professzora (volt évfolyamtársam) elém tett egy újságot, amelyen még jól látszott a kis rajz: