Mától a Kapanyélen új sorozat indul, a "Füvészkerti séták". Két egyetemista, Tarján Gergely Zsolt és Kiss Tamás tavaly önszorgalomból és nagy lelkesedéssel indították el a "FitoFriday"-t, mely - nevével ellentétben - kéthetente szombatonként tartott tematikus előadássorozat. Minden a növényekről szól, mégis kicsit másképpen, mint azt sokan várnák: itt inkább kerül előtérbe a közösségi kertek világa, vagy éppen Doktor House és a növények kapcsolata, és kerül háttérbe a szigorúan vett botanika. A fiúk ma a füvészkerti kaktuszokról és pozsgásokról írnak.
A “mindenre jó” Aloe vera
A Füvészkert kaktuszházában számtalan faj található, közülük is elsőként az Aloe -fajokba botlunk. Rengeteg gyógyhatást tulajdonítanak ezeknek a növényeknek, bár a bizonyítottság sok esetben kétséges. A bőrre és más hámszövetekre gyakorolt gyulladásgátló, illetve regeneráló hatásán kívül mást nem igazoltak klinikailag. Tehát a sokak által vélt vérnyomáscsökkentő, vagy főleg a rák ellen is működő csodatulajdonságok nincsenek alátámasztva. Kivéve még egyet: a ma forgalomban lévő aloe verás készítmények általában a növény levelének belső, gélszerű, vízraktározó részéből készülnek, amelyben különböző cukrokon kívül más nem igazán található. Ezzel szemben a levelének külső zöld része - kvázi a “héja” - tartalmaz egy fehéres tejnedvet, ami hatékony hasmenés ellen.
A peyotl vagy peyote
A melegházban tovább haladva a tüskékhez szokott szemnek meglepőek lehetnek a "csupasz" kaktuszok. Ezeknek semmi bajuk, ők a fejlődésük során vesztették el az egyszer már megszerzett tüskéket. Bár a Füvészkertben nincsen peyotl, a csupasz, kis méretű, gömbszerű kaktuszokra hasonlít leginkább. Ezt a kaktuszt már jóval időszámításunk előtt használták az észak-amerikai indiánok. A curanderonak nevezett sámánok ennek a kaktusznak a segítségével tudtak kommunikálni a szellemekkel. Amikor megérkeztek a spanyolok a kontinensre, megpróbálták betiltani a peyotl fogyasztását, mondván ez az ördög gyökere, ezért használata gyilkossággal, vagy emberi hús evésével volt egyenértékű bűn. A növény hatóanyaga a ma is ismert kábítószer, a meszkalin. Ugyanez a hatóanyaga, és hasonló a kulturális hátterre a Dél-Amerikában élő San Pedro kaktusznak.
Neve egyesek szerint Szent Péter, a mennyország kulcsa őrzőjének nevéből ered, mivel a San Pedro mint “kulcs” elfogyasztásával a curanderok képesek voltak kommunikálni az istenekkel. A peyotl-lel ellentétben a San Pedro egy magas, oszlopszerű kaktusz, amelyet szeletekre vágva, majd 7 óráig vízben főzve más növényekkel együtt (például a csattanó maszlag egyik rokonával) fogyasztottak.
A fügekaktusz
Az egyik legnagyobb, már-már fa méretű kaktusz a kertben a fügekaktusz (Opuntia sp.). Ennek a fajnak mind a mai napig hatalmas gazdasági jelentősége van. Ősidők óta fogyasztják termésüket mind salátákban, mind lekvárként. A fügekaktuszt a spanyol hódítók hozták Európába, és mivel viszonylag gyorsan terjedő fajról van szó, mára a Földközi-tenger partvidékének egyik jellemző faja. Olyannyira elterjedt, hogy az Izraelben született zsidók magukat cábrének, azaz fügekaktusznak nevezik, utalva ezzel a szúrós, de belül édes gyümölcsre. A fügekaktusz termése mellett a széles szárát is hasznosítják, ebből készül az igen felkapott nopal, amit ma táplálékkiegészítőként, fogyást elősegítő szerként árulnak. A Opuntia az embereken kívül a bíbortetveknek is táplálékul szolgál. Ezekből a rovarokból készül a kármin festék, amit ma E-120 néven ismerhetünk csomagolások hátoldaláról. 1856-ig, ha valamilyen ételt vörösre akartak színezni, akkor többnyire ezt a festéket használták. Még ma is lehet hallani a kármin festékről: néhány éve kiderült, hogy a Starbucks az egyik kávéját ezzel a festékkel színezte, és ezt nem tüntette fel, amin aztán számos vegetáriánus felháborodott.
A kaktuszházi séta végén essék még szó a kertben is igen jelentős méretekkel rendelkező agávékról.
Ezekből a pozsgás növényekből készül a tequila, illetve a kevésbé ismert mezcal. Mexikóban hatalmas földeken termesztik, és leveleit levágva, kb. 70 kilós tönkök, úgynevezett piña-k formájában takarítják be. Ezeket aztán kemencében kezdik el főzni, hogy kinyerjék belőlük a cukrot. Mikor már rendesen szétfőttek, hatalmas kőkerekek segítségével, meg persze a lóéval, aki görgeti, kinyerik a levét, amit majd desztillálnak. A mezcal és a tequila közötti különbség egyrészt a mezcal faszenes főzésében, csak egyszeri desztillálásában, és a hozzáadott két csirkében vagy török marhában keresendő (bár ezeket manapság már kihagyják). Ezért lesz a mezcal egy sokkal füstösebb ízű ital. Más érdekessége ennek a furcsán kesernyés italnak az üvegbe tett hernyó.
Ez alapvetően a növény egyik kártevője, de a mezcal marketingjének fontos része. Mindössze az 1940-es években került az üvegbe, mégis számos legenda szól róla, miért is. Egyesek szerint az alkohol erősségét jelzi, mert ha még látjuk a hernyót, akkor az azt jelenti, hogy nagyon magas az alkohol foka, és ezért nem bomlott el. (Mondjuk ennek sok biológiai háttere nincs, hiszen a leggyengébb mezcalban is annyira sok az alkohol, hogy az a szegény hernyó nem tudna lebomlani). Mások szerint viszont egyfajta durva életérzést akar kölcsönözni az italnak, érdekesebbé téve azt. Mindenesetre szerencsésnek tartják azt, akinek az utolsó kupicával a hernyó jut.
Dióhéjban ennyi a Füvészkert kaktuszvilága. Ha sikerült kedvet csinálni a következő FitoFriday-hez, most szombaton Doktor House és a növények kapcsolata lesz terítéken. Szeretettel várunk mindenkit a Füvészkertbe! Részletek itt.
Szerző: Kiss Tamás - FitoFriday
