Az Alcsúti Arborétumról szóló posztunkon belelkesedve kedves olvasónk, Ninimimi felajánlotta, hogy megosztja velünk ismereteit és fotóit a Jeli Arborétumról. Ma az ő írását, annak is az első részét olvashatjátok.

Hazánk földrajzilag, talajában és mikroklímáját tekintve talán legkülönlegesebb fekvésű arborétuma az Alpoktól szinte látótávolságban, a Vasi-Hegyháton fekszik. Amilyen érdekes és változatos a táj felszíne, olyan a növényzete is. A görög hitrege szerint aszfodéloszok világították meg Hadész birodalmát, az „alvilági mezőket”: s ennek a tipikus mediterrán növénynek, a királyné gyertyájának (Asphodelus albus L.) a Hegyhát a legészakibb spontán előfordulása. Az atlanti csarabnak (Calluna vulgaris L.) a legdélibb, a tavaszi héricsnek (Adonis vernalis L.) az egyik legnyugatibb lelőhelye. De találni itt még szubborealis flóraelemeket is, mint az ernyős körtike [Chimaphila umbellata (L.) Barton] és a rovarfogó kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia L.) Észak és dél, kelet és nyugat, alföld és fennsík, földközi-tengeri, atlanti és kontinentális klíma ölelkezik ezen a helyen. Növényföldrajzilag a terület egészen pontosan a magyar flóratartomány (Pannonicum) átmeneti (alpokalji) flórajárásához (Castiferreicum) tartozik.

Ezek a különleges adottságok a kerítésen kívüli környezet – belülről nézve – viszonylagos szegénységéhez képest a Jeli Arborétumba lépve testesülnek meg igazán. A gyönyörködtetően sokszínű növényvilág képében egy európai mértékkel is páratlan gazdagságú havasszépe-gyűjtemény (Rhododendron) látványa, kontinensek növényvilága tárul elénk, amelynek itteni létrejöttéhez hozzáértők felismerésére és kitartására volt szükség. Ambrózy-Migazzi István gróf 1922-ben ismerte fel a „hely szellemét”, a „genius loci”-t, majd élete hátralévő, rövid szakaszában, 1933-ban bekövetkezett haláláig fejlesztette az akkor még csupán pár hektárnyi, bekerítetlen ültetvényt.

Ezután több mint két évtizedes pusztulás és teljes elhagyatottság következett. A terület háború utáni gazdája, az Állami Erdőgazdaság gazdálkodási terveiben ekkor még erdősítésre kijelölt területként szerepelt, amit részben meg is valósítottak a későbbi arborétum helyén. Az ötvenes évek második felében azonban dr. Nagy László erdőmérnök – főmunkája közben - nyomára lelt Ambrózy egykori telepítéseinek az akkor már főleg legelőnek használt területeken.

Rájött felismerésének lényegére és egyedülállóságára anélkül, hogy Ambrózynak írásos tervei maradtak volna fenn. A Jeli Arborétum következő évtizedeit felölelő, hosszú távú fejlesztési tervet készített, melyet sikerült elfogadtatnia az ötvenes-hatvanas években általában egyéb kiadásokat sokkal fontosabbnak tartó pártállami vezetéssel. A területet a sokszorosára növelték, bekerítették, és megindult terveinek megvalósítása, valamint a kapcsolatfelvétel a világ tudományos intézeteivel a szaporítóanyag beszerzése és tapasztalatcsere céljából. Elfogadta Ambrózy nézetét, mely szerint nem a természet, hanem mi magunk, felfogásunk, elfogultságunk tehet arról, hogy ősztől tavaszig „halott évszak” van kertjeinkben.

A több mint 300 változatban virágzó növénytömeg mellett a terület különleges adottságait hasznosító, kontinensek növényvilágát reprezentáló növényegyütteseket alakított ki. Amerika, Japán, Szecsuán, Jünnan, a Himalája, Kaukázus, Kis-Ázsia, a Balkán, Olaszország lombos örökzöldjei varázsolnak szüntelen tavaszt az arborétumba.

A legcsodálatosabb, szinte elképzelhetetlenül változatos szín- és illatgazdagság azonban májusban várja a látogatót, a havasszépe (Rhododendron) virágzásakor. Róla, valamint talaj és klíma iránti igényeiről, az arborétum további érdekességeiről a következő részben olvashatnak.