Kertjeinkben, főként ha vannak bogyós termésű cserjék, fák, megjelennek a rigók jeles képviselői is.
Több fajuk él Európában, nálunk 5 fajjal találkozhatunk rendszeresen. Határozásukban nagy segítségünkre van, ha ismerjük a hangjukat.
(Itt jegyzem meg, hogy a madárhatározásban nagyon nagy segítség a hangok alapos ismerete. Sőt: néhány fajnál, fajcsoportnál az észlelés és határozás szinte kizárólag hang alapján történhet az adott fajok rejtőzködő életmódja miatt.)

A leggyakoribb és legismertebb rigónk a feketerigó (Turdus merula). Kertekben, parkokban, városokban nagyon gyakori, de ez nem volt mindig így. 30-40 évvel ezelőtti madártani cikkekben kezdték feszegetni, hogy a feketerigók meg-megjelennek a városokban; városi és erdei feketerigót különböztettek meg. Az erdei típus vad, nem várja be az embert, míg a városban élők bizalmasak, megszokják a városi zajokat. Azóta már olyan kutatási eredmények is születtek, miszerint a városi madarak éneke sokkal erősebb, mint erdei társaiké. Ennek megvan a maga egyszerű magyarázata: túl kell harsogniuk a városi forgalom zaját.

Ma már elképzelhetetlenek a városi parkok feketerigók nélkül. Örülhetünk ezeknek a szívós madaraknak: tavasszal korán, már februárban próbálgatják a hangjukat, de igazán márciustól lendülnek be flótázó madaraink. Ilyenkor gyakran figyelhetjük meg a verekedő hímeket, amint énekelve, pózolva közelítenek egymáshoz, majd vadul egymásnak esnek. Végül egyiküknek inába száll a bátorság, és elhagyja a helyszínt – nyakában a győztes üldözővel. A tét ezekben a harcokban: az adott terület birtoklása. A megszokott, bevált költőhelyek megfelelő táplálékkal látják el a madarakat ahhoz, hogy fiókáikat sikeresen felnevelhessék.

A feketerigó igazi elemében a földön van. Gyors megiramodásai után hirtelen megállva fülel, majd újra kezdi. A madaraknak, ellentétben az emlősökkel, általában nem jó a szaglásuk, a hallásuk viszont szenzációs. A feketerigó minden apró neszt kiszűr, ami arra utal, hogy a talajban, az avar alatt valami ehető mocorog. Ezután nekiáll, hogy eltakarítsa az avart, de akár a földből is kiássa a lárvát, hogy megehesse.

Az öreg (2 évesnél idősebb) hím madarakat könnyű megismerni fekete tollazatukról, a csőrük és szemgyűrűjük narancssárga. Az első éves madarakon még vannak palaszürke tollak a szárnyon, csőrük fekete vagy csak részben sárga. A tojók barnás színűek.
Jellemzően áprilistól júliusig tart a költési időszak, de az alkalmazkodás itt is átírja a szabályokat: találtak már frissen kirepült fiókát decemberben is! Ennek oka az lehet, hogy a városban téli időszakban is talál elegendő táplálékot ahhoz, hogy felnevelhesse fiókáit. Itt jegyzem meg, hogy a rigóknál a fiókák már röpképességük elérése előtt elhagyják a fészket, és gyakran a földön ugrálva várják a táplálékot hozó szülőket, akik még pár hétig etetik őket. Ezért a földön talált, elárvultnak hitt fiókákat nem szabad összeszedni, pláne nem menhelyre, állatkórházba cipelni! Maximum, ha féltjük a sok macskától, fel kell tenni egy ágra és békén hagyni.

Kertekben és parkokban egyre gyakoribb egy másik rigófaj, az énekes rigó (Turdus philomelos). Hasonlóan a feketerigóhoz nagy léptékben terjeszkedik a városokban, parkokban. Éneke erőteljesebb, mint a feketerigóé, este késő szürkületig énekel, hajnalban is az elsők között van, akik elkezdik fújni a magukét.

Barnás színű madár, a melle pettyezett, erről könnyű felismerni. Alapvetően vonuló, de áttelelő madarak mindig akadnak, egyre gyakrabban. Fészkét könnyű megkülönböztetni más rigókétól, mert sár és a nyála keverékével kitapasztja a fészek belső oldalát.

Az énekes rigóhoz nagyon hasonlít a léprigó (Turdus viscivorus), de ez utóbbi nagyobb termetű, és a mellen található pettyek is nagyobbak. Jellegzetes, reszelős hangja van.

A léprigó leginkább egyesével, vagy kisebb csapatban látható, főként olyan helyeken, ahol sok a fagyöngy, és ez nem véletlen! Egy nagyon érdekes kapcsolat, egymásra utaltság van növény és állat között. A léprigó imádja a fagyöngy termését. Miután megette, az emészthetetlen részek, közötte az egyben lenyelt mag, ragacsos anyag kíséretében távozik az ürülékkel. Amikor a madár ürít, és történetesen az ürülék útjába ág kerül, egy sorsdöntő pillanat következik: a ragacsos anyag nem engedi leesni az ürüléket, és az az ágon marad! A mag pedig (amely pont azáltal válik csíraképessé, hogy áthaladt a bélcsatornán) ott figyel ebben a ragacsos bélsárban, és pont jó helyre került, egy ág kellős közepére. Nincs más dolga, minthogy kicsírázzon, belemélyessze gyökereit az anyanövénybe és ízletes bogyókat növesszen, amelyekkel madarak újabb generációit csalogatja magához. Bezárult a kör.

Anno a madarászok népes tábora foglalkozott madárbefogással, melynek egyik nagyon kedvelt eszköze volt a lépes vessző. (Ma a madarászok gyűrűzés alkalmával fognak be madarakat, távcsővel végeznek állományfelméréseket. Régen ezzel a névvel a főként élelmezéssel foglalkozó madárbefogókat illették). A fagyöngy terméséből főzték a lépet (innen a madár elnevezése), amibe pálcákat mártogattak. Ezeket felkötözték a fákra, bokrokra, ahová rendszeresen jártak a madarak. Ebbe a leszálló szárnyasok szépen beleragadtak, és így kerültek a konyhák asztalaira.

A leggyakrabban a rigók közül a fenyőrigót (Turdus pilaris) (kép fent) fogták be a madarászok és árulták a piacokon. A fenyőrigó nálunk csak elvétve költ, tőlünk északabbra viszont nagyon gyakori költőfaj. Ősztől jelennek meg csapataik nálunk és töltik itt a téli időszakot. Igazi társaságkedvelő madárfaj, nem ritkán több ezres csapatokba verődve járják a terepet táplálékot keresve, jajgató és csattogó hangjukat folyamatosan hallatva.

Nagyon éber madarak, a csapat tagjai közül mindig vannak őrszemek, akik egymást folyamatosan váltva táplálkoznak. A régi madarászok húros rigónak is hívták, mert az elkészítés előtt pár napig érlelték a zsigerek eltávolítása nélkül, és a beleket hívták „húrnak”.
Madártani érdekesség, hogy egy piaci séta alkalmával találtak az áruként felkínált fenyőrigók között egy Naumann rigót, amely egy szibériai faj, és azóta sem fordult elő Magyarországon. Mi, „újkori” madarászok nagy izgalommal várjuk újabb felbukkanását, persze élő formában…

Szöveg: Pénzes László ornitológus (www.szazvolgy.hu)

Fotó: Csonka Péter természetfotós (www.csonkapeter.hu)