FitoFriday

Füvészkerti séták: Nincsen rózsa tövis nélkül, avagy a növények túlélési módszerei

2013.03.08. 10:00 - kapanyél

Nőnap lévén ma biztos sok rózsa esik áldozatul, hiába növesztettek tüskéket, hogy megvédjék magukat. Nem ők az egyetlenek, a növényvilágban sokféle védekezési stratégia, túlélési technika figyelhető meg. A mai FitoFriday ezeknek jár utána.

bigstockphoto_Plant_Fighting_Drought_49887343-300x212.jpg

A növények mozgása

A növények alapvetően helytülő, szakszóval szesszilis életmódot folytatnak. Vagyis aktív helyváltoztató mozgásra gyakorlatilag képtelenek, ez alól csak egyes alsóbbrendű csoportok képeznek kivételt (ilyenek az ostoros moszatok, vagy a mohák hímivarsejteji – videó). A magok, termések terjesztését passzív mozgásoknak hívjuk, ezekért állatok, a szél, a víz, vagy egyéb természeti erők felelősek.

Nehogy azt higgyük azonban, hogy az élővilág e társasága semmiféle akcióra nem képes. Helyzetváltoztató mozgásaiknak széles skáláját ismerjük. Érdemes ezeket kétfelé osztani, a következőképpen:

1. Tropizmusoknak nevezzük azokat a mozgásformákat, ahol a kiváltó inger (amely lehet fény, hőmérséklet, a gravitációs erő, stb.) irányától függ a kialakuló elmozdulás iránya. Ide sorolhatjuk példának okáért a napraforgó fény felé fordulását, amit pozitív fototropizmusnak hívnak a biológusok.

Berberis-vulgaris.jpg

2. A nasztiák olyan növényi reakciók, ahol a kiváltó ingertől független az elmozdulás iránya. Ilyen jelenséget figyelhetünk meg a sóskaborbolya virágán: érintésre a borbolya porzói meghajlanak, hogy a virágport könnyebben a rovar hátára juttathassák.

A továbbiakban nézzük át (a teljesség igénye nélkül), mi ellen is kell védekeznie egy növénynek!

Növényevő állatok

Magától értetődik, hogy a növények sem szeretik, ha megeszik őket. A rájuk pályázó állatok ellen számtalan taktikát fejlesztettek ki, az egészen egyszerű strukturális megoldásoktól elkezdve a bonyolult álcázási mechanizmusokig. A növény bőrszövetéből létrejövő, hegyes végű védekező képlet a tüske. Különböző helyeken találkozhatunk vele, a rózsák águkon, míg az óriáslapu-félék leveleiken növesztik őket. A tövis jóval összetettebb képződmény. Belsejében megtalálhatjuk a térkitöltő funkciójú rétegeket és az anyagok szállításáért felelős szöveteket is. Megfigyelhetjük őket a kökényen, vagy a lepényfa törzsén, utóbbiak igen tekintélyes méretűre is megnőhetnek...

517_205366139599125_1259466537_n.jpg

A tiszafák stratégiája is igen figyelemre méltó. Az egész növény, a gyökerétől a leveléig, mérgező. Ezért létfenntartó szerveik nincsenek kitéve a hajtásokat fogyasztó állatoknak. Egyetlen részük, a meghúsosodott piros magköpeny azonban ízletes és a legkevésbé sem kártékony hatású. Így biztosított, hogy a magokat a madarak terjesszék.

A növényvilág  egyik legérdekesebb, sokáig rejtélyes célú mozgását a mimóza produkálja. Érintésre a levélnyélen található sok apró levélke összehúzódik; rezgés, rázás hatására a növény teljes hajtásrendszere „lekókad”. Az ilyen reakciót tigmonasztiának nevezzük. A „viselkedés” megmagyarázására többféle elmélet is született: a mozgás az alacsonyabb rendű állatok (pl. rovarok) számára riasztó lehet, míg a nagyobb testű állatok (pl. növényevő emlősök) kevésbé szívesen fogyasztják a kókadt, élettelennek tűnő növényeket...

Fény, szennyeződések, víz

Elsőre meglepően hangzik, de a növényeknek bizonyos esetekben a túl sok fény ellen is védekezniük kell. A káros UV-sugarak kiszűrésében egy viaszos réteg, a kutikula segédkezik. Ezen szerepét az is bizonyítja, hogy a borostyánnak kétféle levele van: a fénynek erősebben kitett helyeken vastagabb kutikularéteggel rendelkező „fényleveleket”, védettebb részein „árnyékleveleket” fejleszt. Száraz, meleg éghajlaton élő növények levelén, szárán időnként erős szőrözöttséget figyelhetünk meg.

b0721_hairy-cactus.jpg

Ezek a levegővel telt, fehér színű szőrök visszaverik a napsugarak egy részét, így segítenek a növény felszínének közvetlen közelében egy kedvezőbb mikroklímát kialakítani. Nedvesebb élőhelyeken a szőröknek más funkciója van: távol tartják a vízcseppeket a gázcserenyílásoktól, biztosítva a szabad légzést, valamint lehetőség szerint elvezetik a vizet a kiemelkedések, dudorok közti csatornákban.

Régi mítosz, hogy a növényeket nem szabad erős fényben locsolni, mert a vízcseppek fókuszálják a napsugarakat, megégetve a leveleket: ez a legenda sima felületű növényeknél teljesen hibás, a vízcseppek alakja a fényt jóval a bőrszövet alá fókuszálná. Az „égési sérüléseket” valószínűleg a túl sok tápoldat, vagy a csapvízben megtalálható sók okozzák.

lotus-leaf-dew.jpg

Érdemes ennél a témánál szót ejteni a rendkívül érdekes Lótusz-effektusról, amely nem más, mint mikrostrukturált víztaszító felületek öntisztító képessége. Ezt elsőre kissé nehéz megemészteni, részleteiben valahogy így kell elképzelni: a növény külső felületén mikroszkopikus kiemelkedések vannak, egymástól olyan távolságra, hogy a porszemek fennakadjanak rajtuk úgy, hogy nem érnek hozzá a levél felszínéhez. A ráhulló vízcseppek ilyen szerkezeten közel gömb alakot vesznek fel, mert így érik el a lehető legkisebb felületi feszültséget. A gömb alakú vízcsepp csak kis felületen tapad a növényhez, így könnyen legurul róla, magával sodorva a szintén kevéssé tapadó porszemeket. A jelenséget a lótusz növényen figyelték meg először, azóta állatoknál (pl. lepkék, szitakötők: egyes testrészeiket képtelenek lábukkal megtisztítani) is találtak ilyen példát.

Levegőbuborékok, fertőzések

A címben szereplő két fogalom elsőre hallásra igen távol áll egymástól... Nos, őszintén szólva másodikra is. Csupán azért kívánatos őket egy kalap alá venni, mert mindkét „problémát” jól kezeli a növényvilág egy híres csoportja: a fenyőfélék.

A fizikából ismeretes tény, hogy egy gáz (így a levegő) oldhatósága folyadékban a hőmérséklettel együtt csökken. Hidegben a növények vízszállító szöveteiben tehát levegőbuborékok jöhetnek létre! Ezek a fejlettebb, zárvatermő növények ún. tracheáit (hosszú, egyenes csövek) „eltömíthetik”, míg a fenyők tracheidáit (hálózatosabb, kuszább rendszer) kevésbé érinti drámaian egy ilyen levegőbuborék megjelenése, hiszen az csak a hálózat egy kis részét tudja működésképtelenné tenni. Ez lehet az oka annak, hogy bizonyos szélességi körök fölött már csak fenyőerdőkkel találkozhatunk.

snowy_pine_2560x1600_2151.jpeg

Fertőzések... Minden élőlényt fenyeget a veszély, hogy egy nála kisebb szerveződés a testébe hatol és ott kóros elváltozásokat okoz. A növények egy része - így a fenyőfélék is - gyantával védekezik a külső támadások (gombák, baktériumok) ellen. Ha a fa törzsén sérülés keletkezik, a szövetek között futó gyantajáratokból kiáramlik a rendkívül viszkózus (sűrűn folyó) anyag. Ekkor még viszonylag könnyen mozog, később azonban illóolajok párolognak el belőle, aminek hatására jóval szilárdabb formát ölt. Így egy stabil, erős védelem jön létre a nyílás fölött, a növénynek jut ideje a regenerációra.

Láthatjuk tehát, hogy a növények élete sem fenékig mézesbödön. Persze, írhattunk volna még a szél okozta rögzítési gondokról, vagy a vízben élő fajok speciális alkalmazkodási kényszereiről. Talán egy későbbi cikkben  meg is tesszük...

Szerző: Tarján Gergely - FitoFriday

1 komment Címkék: tüske gyanta tropizmus lótusz effektus tövis mimóza fitofriday

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

paxverde 2013.03.15. 01:37:24

valamikor lehet tanultuk ezeket biosz órán, de így összegyűjtve nagyon érdekes írás volt, várjuk a folytatást!